A statisztikák szerint az emberek majdnem 80 %-a elégedetlen az élethelyzetével és ezért gyakorlatilag állandóan különféle stressz hatásoknak vannak kitéve. Például, valaki nem tud megfelelő munkába elhelyezkedni, valaki nem szereti azt a dolgot, amivel foglalkozik, vagy nem elégíti ki a fizetése, s van akinél állandó probléma van a családban. Az emberek szenvednek a meg nem valósult lehetőségektől, a magánytól, különböző fóbiáktól, s attól, hogy nem képesek kialakítani egy helyes, harmonikus kapcsolatot a környező emberekkel. És ennek alapjában, szabály szerint egy probléma van – nem megfelelő önértékelés. Mit is takar ez a fogalom? Miért olyan fontos ez bármelyikünk számára?
Önértékelés – az öntudat eleme, amelyet az érzelmileg igen tartalmas önmagunk, mint személyiség, saját képességek, erkölcsi minőség és cselekedet jellemez.
Önértékelés – az ember viselkedésének legfontosabb szabályozója. Ettől függ a környező világgal való kölcsönös kapcsolat, a kritikusság, önmagunkkal szembeni követelmények, a sikerhez és sikertelenséghez való viszonyulás.
Minden embernek, kivétel nélkül van saját „én” képe, amely személyiségének a magvát képezi. Az „én” kép – az ember önmagáról való elképzelése. Ez nem mindig szavakkal kifejezett, gyakrabban – valami belső kritika. Hiszen az ember ritkán gondol önmagára szavakkal. Leggyakrabban az ember önmagát valahogy elképzeli, érzi és megéli. Egészében az „én” kép valamilyen stabil jellemzőket tartalmaz, melyek segítségével az ember leírja önmagát és érzelmi értékelést ad önmagának. Ezek a jellemzők nagyon különbözőek, de mindegyikük a következő három fajta „én”-be tartozik:

szociális,
fizikai,
pszichológiai.

Az „én” kép – titkos, ideális elképzelés önmagunkról, amely óvakodik a kritikától. Minden ember a lelke mélyén biztos abban, hogy ő jó és sok mindenre képes. Hiszen ha az ember önmagát rossznak tartaná, egyszerűen képtelen lenne élni.
De a gyakorlatban az emberek kénytelenek találkozni olyan körülményekkel, amelyek képesek megingatni azt az önbizalmat magukban, melyet a természet adott. Mindenkiben idővel felmerül egy önmagával szembeni elégedetlenség, és mégis ugyanakkor az emberek hajlamosak minden bajukért a környezetüket okolni, ilyen módon védve saját belső „én”-jüket. Ez nagyon erősen kihat az önértékelésre, stresszeket okoz. Innen kezdődik az ingerlékenység és az agresszivitás, levertség és gyengeség, s a személyiség magvát, saját igazi „én” képét az ember egyre mélyebbre rejti. Pontosabban ez a mag egyre jobban rétegeződik, elveszti saját teljességét.
Gyermekkorban az ember nyitott, naiv, bizakodó, szabály szerint semmitől sem fél, ha érzi a szülők, más számukra jelentős felnőttek védelmét. A fejlődés normális feltételei mellett gyermekkorban az ember szereti önmagát és a környező világot. Az embernek úgy tűnik, hogy mindenkinek szüksége van rá és ők is hasonlóval válaszolnak. A felnőtté válás mértéke szerint sok embernél megjelennek „védelmi sajátosságok”, melyek szükségesek ahhoz, hogy ne veszítsük el a rejtett, ideális „én”-ünket. Fokozatosan az embert nem lelkének mozgása kezdi el irányítani, hanem a kidolgozott védekező beállítottság, elveszítve az önmagába vetett hitet.
Felnőtté válva az ember egyre jobban bekapcsolódik a közösség, más emberek életébe egészében. Ezzel a közösséggel és más emberekkel szembeni viszony szerint az ember kénytelen különféle kötelezettségeket teljesíteni, ami azt jelenti, hogy az embernek egyre több és több különféle szociális szerepet kell eljátszani. Játszani – ez nem a színlelést jelenti. Egyszerűen a szerepek határain belül az évek során a viselkedés már nem spontán és megjósolhatatlan, mint valamikor a gyermekkorban, hanem aláveti magát meghatározott szabályoknak és korlátozásoknak.
Közülünk bárki nem egyszerűen ember, hanem férfi, vagy nő, fia, vagy lánya valakinek, rokon, valaki barátja, kolléga, lakásbérlő, szomszéd, paciens, stb. – ez csak rövid felsorolása a szerepeknek, melyeket eljátszhatnak, de ezekből az élet során egyre több és több lesz. Érthető, hogy nem kevés időt fordítunk más emberekkel való érintkezésre szerepeink szintjén. Sok szerepünk fontos részévé válik az „én” képünknek. Így alakul ki a „szociális én”-ünk, fontos része az „én” képünknek.
Az életkorral, amikor a stresszek terhe egyre nehezebbé válik, az ember tudatosan csökkenti az élettel szembeni igényeit. Úgy tűnhet, hogy ez paradoxon: 40-50 éves korban, amikor az energia, a tudás egyesül a tapasztalattal, lehetővé téve az embernek, hogy mindenben elérje a csúcsot, amire törekedett, néhány embernél egyre jobban kialakul a félelem más emberekkel való közeledésnél, egyre jobban szűkítik az érintkezést, bár szenvednek a magánytól. Az emberek elkezdenek pánikszerűen félni attól, hogy hibát követnek el, félnek a kiábrándulástól, a veszteségtől, és elkezdik megjátszani, hogy kevés dolog van, ami érdekli őket. Lecsökkentik önértékelésüket a mindennapos élet szintjére és hatalmas védelmi mechanizmusokat kapcsolnak be. Hogy történik ez? A helyzet leértékelése, vagy a cselekvésről való lemondás útján. Az ember elkezdi leélni az életét úgy, hogy nem mutatja meg magát, saját igazi érdeklődését és érzéseit, mintha egy párhuzamos világban lenne. Nehéz így élni, de az önértékelés az ember számára fontosabb!
Az életkorral az embernek egyre szükségesebb a figyelem, szeretet, de egyre jobban fél attól, hogy egyszerre csak megbántják, elárulják? És arra a következtetésre jut, hogy jobb egészen lemondani a szeretetről, az érintkezésről. Nem ritka, hogy meg nem valósult kívánságaik miatt az emberek megbetegszenek. Az ilyen megbetegedéseket „pszichoszomatikus”-nak nevezzük. Gyakran az emberek betegségekkel védekeznek, evvel igazolva a nem megfelelő önértékelésüket. Hiszen ha az ember beteg, természetes jogot kap a rokonok és az őt körülvevő emberek figyelmére, néha öntudatlanul is elhúzva a gyógyulást, vagy kialakul egy másik betegsége, aztán még egy és így tovább a végtelenségig.

Az önmagunkról való elképzelés különböző pozíciókat foglal magába:

• „valós én” – amilyen vagyok,
• „ideális én” – amilyennek lennem kell,
• „dinamikus én” – milyen tudok lenni,
• „fantasztikus én” – milyen szeretnék lenni, amiről ábrándozok,
• „tükör én” – milyennek látnak mások.

Mit gondolnak, egybeesnek ezek a képek? Egybe eshetnek? A képek melyike a legfontosabb személyesen Önnek?
A „valós én” – „én” kép, amilyen vagyok, – elég megfelelőnek kell legyen. Ami azt jelenti, hogy megfelelő önértékelésnek kell lenni, vagyis önmagunk személyiségének, saját lehetőségek, tulajdonságok és más emberek közötti hely értéke.
Az önértékelés kapcsolatban van az igény szintjével (jogaink bejelentése valamire), vagyis a célok, melyeket az ember maga elé tűz ki, elérésének nehézségi fokával. Ezt nagyon fontos megérteni! Azért mert az eltérés az ember igényei és reális lehetőségei között helytelen önértékeléshez vezet, minek következtében a személyiség viselkedése nem megfelelővé válik. Ez azt jelenti, hogy kialakulnak érzelmi kitörések, fokozott nyugtalanság, ingerlékenység. A helytelen önértékelés (vagy nem megfelelő) deformálja a belső személyiség világát, eltorzítja az érzelmi-akarati és motiváló szférát. A nem megfelelő önértékelés az információk szelektív felfogásával jelentkezik, önmagunkban való bizonytalanságot szül, és ami a legszomorúbb, negatívan hat a más emberekkel való kapcsolatban, gyakorlatilag állandóan stresszt és konfliktusokat provokál.
Az önértékelés objektív kifejezést kap abban is, hogy az ember hogyan értékeli a lehetőségeket és más emberek tevékenységének eredményeit. Ha az ember állandóan elégedetlen, túlságosan sokat vár el másoktól, ez szintén gyakori stressztényező.
A világ úgy van felépítve, hogy nekünk állandóan mindenhez igazodnunk kell, rugalmasnak kell lenni, és magunknak változnunk kell. A világ nem arra teremtődött, hogy mindig megfeleljen meggyőződéseinknek és alkalmazkodjon hangulatunkhoz. Emlékeznünk kell, hogyha idealizálunk valamit, vagy valakit, kivetítjük saját elképzelésünket a környező világra, akkor ez szenvedésen kívül semmit sem hoz számunkra.
Hogyan alakul ki az önértékelésünk? Az önértékelés kritériumai az embernél gyermekkortól alapozódnak meg. A környező világban élve és tevékenykedve mi állandóan összehasonlítjuk magunkat más emberekkel, összahasonlítjuk saját dolgainkat és sikereinket más emberek dolgaival és sikereivel. Összehasonlítást végzünk minden tulajdonságunkkal kapcsolatosan: külsőségek, képességek, tanulmányi, munka sikerek. Gyermekkorunktól kezdve tanuljuk önmagunkat értékelni más emberekkel való összehasonlításban. Kizárólagosan óriási szerepet játszik a gyermek fejlődésének korai lépcsőfokán a körülvevő felnőttek értékelése, különösen a szülőké, nevelőké, tanároké, hiszen saját tevékenységének elemzése még kevéssé elérhető a gyermek számára. Ez csak később, a továbbiakban, a felnőtté válás és tapasztalatok begyűjtése mértékében egyre több jelentőségre kezd szert tenni viselkedésünkben a saját tevékenységünk értékelése, a sikerek szintje, a sikeresség. De messze nem minden felnőtt ember tesz szert a szerencse és siker igazi kritériumainak megértésére, hiszen ez mindenekelőtt más emberekkel való szabad érintkezés, saját véleménnyel rendelkezni, nem félni kipróbálni magunkat valamilyen, a számunkra jelentőséggel bíró dologban. Közülünk mindenki megteszi a saját választását és magára vállalja a felelősséget ezért a választásért.
Az önértékelés sokban függ attól, hogy milyen mértékben érezzük magunkat a számunkra jelentőséggel bíró szociális csoporthoz tartozónak. A személyiségi önértékelésünk azon értékelések hatása alatt alakul ki, amelyeket más emberek adnak nekünk. Nem tudatosan, összehasonlítjuk a „valós én” képét (amilyen az valójában) az „ideális én” képével (amilyennek szeretnénk önmagunkat látni). Ezen képek magas egyezési szintjénél a személyiség érzelmi alkata harmonikus lesz. Az ilyen harmónia jellemző az emberre, ha igazából szereti önmagát. Mit jelent igazából szeretni önmagunkat?
Ez jelenti:
Nemcsak a magunk erős oldalát kell elfogadni, hanem fogyatékosságunkat is. Észrevenni azokat, nem elfordulni tőlük, őszintének lenni önmagunk előtt. Felismerni, hogy fogyatékosságunk nemcsak nekünk, hanem minden embernek is van. Senki sem ideális, nem tökéletes, messze nem vagyunk angyalok. Erre különböző elvek vannak, amelyekben nem mindig ajánlatos kotorászni, s amelyeket nincs értelme felnagyolni.
Ami a sikert illeti – azt nem annyira a magas önértékelés, mint a megalapozottan magas, vagyis megfelelő önértékelés vonzza be. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy állandó önfejlesztés és munka szükséges, és ez a feladat nem egyszerű, önmotivációt, mindennapi belső erőfeszítést igényel.
Sikertelenség esetén – nem kell elcsüggedni! Keressen módszereket a negatív érzelmektől való megszabadulásra, különben a stressz felhalmozódik, koncentrálódik és ez semmi jóra nem vezet. Ne rekedjenek meg a negatív érzelmeknél, az elkeseredésnél.
Ami önmagunk mással való összehasonlítását illeti, nem kell ragaszkodni mások rólunk alkotott véleményéhez. Serkentse érdeklődését önmaga és élete javítására. Mindenkinek úgyis saját kritériuma van a sikeresség értékelésére, és ha másokat néz, rendkívül függ mások véleményétől, sohasem lesz elégedett önmagával. Lehetetlen mindenkinek megfelelni. Találja meg saját, de az értékek megfelelő skáláját, amely szerint önmagát is értékeli. Senki sem ismerhet minket úgy, ahogy mi ismerjük magunkat. Mások csak hadd nézzenek magukra, ha akarnak és vegyenek példát az Ön teljességéről és céltudatosságáról.
Emlékezzen – senkinek sem egyszerű ebben az életben! Mindig tanulni kell önmagunkat legyőzni, hogy megbirkózhassunk a nehézségekkel és akadályokkal egész életünk során. A legfontosabb feltételek ehhez:
Szükséges ellenőrizni gondolatainkat, megtanulni felszabadítani fejünket a tolakodó gondolatoktól, az állandó belső párbeszédtől. Meg kell tanulni rögzíteni, elfogni azt a pillanatot, amikor megjelennek azok az áruló gondolatok önmagunkkal szemben, ne engedjük, hogy megbénítsák tudatunkat. Meg kell tanulni a negatív irányultságot pozitívra cserélni, optimizmust tanulni. Helyettünk ezt senki sem teszi meg.
Ne tulajdonítsunk felesleges jelentőséget a környezet véleményének, szabaduljunk meg a sikertelenség félelmétől.
Ahelyett, hogy a fejünkben egy és ugyanazt a gondolatot forgatjuk – meg kell tanulni cselekedni! Amikor cselekszünk – elkezd minden sikerülni. Lehet, hogy nem azonnal, de ahogy mondják a győzelem elkerülhetetlenül eljön. Aki megy, az leküzdi az utat.
Ne tűzzön ki maga elé idegen célokat, különösen nem más ember irigylése miatt. Tűzze ki saját személyes céljait saját érdeklődésének megfelelően, és állandóan emelje a mércét. Ne felejtse – Ön erre képes! Az ember lehetőségei valójában végtelenek.
Szükséges értelmes konokságot felmutatni. Ez szükséges, mint saját céljaink elérésének normális állapota. Fontos kitűzni a célt, értelmet találni, rögzíteni azt, motiválni és jelentőssé tenni.
Ne adjon kedvezményeket magának, amelyek kedvét szegik, szétszórják a figyelmet, eltérítenek a kijelölt céltól. Közülünk mindenki, az életkortól és a kialakult körülményektől függetlenül, az élete bármely pillanatában győztessé válhat. Ehhez egyszerűen csak le kell hántani magunkról, mint a káposzta leveleit, a védelmi rétegeket és vissza kell önmagunkhoz térni, a saját titkos „Én”-ünkhöz. Azért, mert csak ez a belső „én” kész a kapcsolatra, és csak ez képes megadni a harmónia és önelégség érzetét.
Nem kell kétségbe esni, hogyha valami nem azonnal sikerül. A matematikusok azt mondják, „Ha a feladat nem megoldható, csókold meg és …. hagyd békében.” Persze ez feltételezi a visszatérést a megoldás megpróbálásához. Ahogy mondják, „lépj hátra, hogy jobban ugorhass, de a célt ne add fel”. Gyakran az összes probléma – csak félelem az élettől, a kigondolt problémáktól, melyeket az ember maga talál ki. Természetesen, fel lehet sorolni valamennyi hiányosságunkat, azt mondani: „Mit tudok tenni, ha ilyen a temperamentumom, jellemem, a szüleim így neveltek?! Mit tegyek, ha a csillagok így helyezkednek el és kihatnak a sorsomra?! Mit lehet tenni, ha engem nem szeretnek, és senkinek sincs szüksége rám?! Ilyen a karmám…. „Lehet irigyelni más embereket és emellett semmit sem csinálni, – de ettől semmi sem változik meg az Ön életében, a szenvedésekből nem lesz kevesebb és a siker sem jön el csak úgy önmagától. Van értelme arra gondolni, hogy valójában az egész nem is olyan szörnyű – csak egyszerűen Önnek jelen pillanatban csökkent az önértékelése, elvesztette saját természetességét. Miért? Emlékezzen önmagára a korai gyermekkorból lehorzsolt térdekkel, nevet Ön, vagy sír, futkos, vagy üldögél, – Ön mindig természetes volt, olyannak fogadta el önmagát, amilyen, őszintén boldog volt, szépnek, okosnak és szeretettnek tartotta magát. Az alacsony önértékeléssel rendelkező embernek mindig elveszik ez a természetessége.
Néha elégedetlenkedünk a környezet hozzánk való viszonyával. Az élet igazsága abban áll, hogy más emberek úgy viszonyulnak hozzánk, ahogy mi viszonyulunk önmagunkhoz. A környező világ a tükör szerepét játssza, amelyben önértékelésünk tükröződik. A személyiségi önértékelés nagyon fontos, hiszen saját önbecsülésünket, a saját értékünkbe vetett hitet tükrözi.
Ha az Önt körülvevő emberek aláássák az Ön önértékelését, Önnek jogában áll korlátozni a velük való érintkezést. A legfontosabb, nem kell vitatkozni és igyekezzen sohasem magyarázkodni. A megfelelő önértékelés egyik mutatója – a félelem hiánya saját hírneve miatt. A közelálló és jelentőséggel bíró embereket igyekezzen finoman, de kitartóan meggyőzni, és inkább ne szavakkal, hanem tettekkel.
Szükség esetén, ne sajnáljon időt és eszközöket tekintélyes pszichológussal való konzultációra, keresse meg azt az irányzatot a pszichológiában, amely leginkább vonzza és bizalmat vált ki. Bármilyen pénzkiadás, melyeket a személyiségével kapcsolatos problémák megoldására fordít, befektetés az Ön jövőjébe. De ne essen szélsőségekbe, ne alakítson ki pszichológiai függőséget erős embertől. Vegye figyelembe, hogy a pszichológus semmit sem tud tenni Önért, csak Önnel együtt. Meg tudja súgni, hogy mire nyissa ki a szemét, de a hatalmas munka egészét csak Ön képes elvégezni. Emellett ez belső munka és állandó, és soha be nem fejeződő kell legyen. Ez az Ön élete és tudatos választása megérteni magát, elfogadni, egészségesnek és boldognak lenni, vagy folytatni a szenvedést és beteggé, boldogtalanná válni.
9. Nem kell félni nevetségesnek, csúnyának, sőt, vagy bizonyos helyzetekben butának lenni. Hogy megnöveljük az önértékelésünket, meg kell tanulni nem félni attól, hogy önmagunkkal legyünk.
Életünk során egy csomó szükségtelen és káros információt kapunk, sok szükségtelen dolgot tanulunk, de nem kapjuk meg a legfontosabbat: készségeket és, hogy tudjunk boldogok, önelégségesek, megfelelő önértékelésűnek lenni. Életünk folyamán kialakul bennünk a hamis irányultság sokasága, amelyek zavarnak abban, hogy teljes értékű életet folytassunk. Összezavarodunk a kategóriákban, mi a „jó”, és valójában mi a „rossz”, mi az ami szükséges, egyszerűen kötelező, s mi az amit nem kell komolyan venni.
Megnézzük a bázis kritériumokat, melyek megemelik stressz ellenálló képességünket, és lehetővé teszik megfelelő önértékelésünk megerősítését:
Megtanuljuk megérteni, hogy tetszeni mindenkinek, elvben lehetetlen.
Igyekszünk megérteni – a kísérlet mindenkinek megfelelni – csak veszteségeket hordoz magában.
Emlékezzünk, hogy azokból, akiknek szíve-lelke vagyunk, aki minket olyannak fogad el, amilyenek vagyunk – elég van az életünkben
Kényeztetni magunkat nem szégyen, sőt szükséges is. Megengedhetjük magunknak néhány helyzetben: ha nem akarod – ne tegyed, és ne hibáztasd magad ezért, egyszerűen csak ne tedd meg, de viseld ezért a felelősséget.

Emlékezzünk arra, amit nem vagyunk kötelesek:

• 100 %-osan hibátlan és szabályosnak lenni;
• követni a tömeget;
• a nekünk ártó embereket szeretni és tűrni;
• kellemeset cselekedni kellemetlen embereknek;
• bocsánatot kérni azért, mert önmagunkkal voltunk;
• rosszat tenni magunknak és mások miatt erőn felül cselekedni;
• hibásnak érezni magunkat kívánságunk miatt;
• belenyugodni a kellemetlen helyzetbe;
• feláldozni belső békénket valaki, legyen az bárki és valami, legyen az bármi miatt;
• megőrizni a már bántóvá vált viszonyt;
• többet tenni, mint amennyit időnk megenged;
• megtenni olyat, amit valójában nem tudunk megtenni;
• teljesíteni valaki értelmetlen követelését;
• odaadni valamit, amit valójában nem akarunk odaadni;
• valaki helytelen viselkedésének a terhét viselni;
• lemondani saját „én”-ünkről bárki, akárki legyen is, vagy bármi miatt, akármi legyen is az.

Emlékezzünk mire van jogunk:

• néha az első helyre helyezni magunkat;
• másoktól segítséget és érzelmi támogatást kérni;
• tiltakozni az igazságtalan bánásmód vagy kritika ellen;
• saját véleménnyel és meggyőződéssel rendelkezni;
• hibákat elkövetni, amíg nem találjuk meg a helyes utat és megbocsátani hibáinkat, elfogadva azokat, mint szükségszerű leckét az élettől;
• engedje meg az embereknek, hogy megoldják saját problémáikat, és ne erőltesse rájuk saját véleményét és segítségét;
• szükség esetén kimondani: „Nem, köszönöm…”, „Bocsásson meg, nem …”;
• nem odafigyelni a környezet tanácsaira és követni saját nézőpontját;
• magában lenni még akkor is, ha más emberek igénylik a társaságát;
• abszolút jogunk van saját egyéni érzéseinkre függetlenül attól, hogy környezetünk megérti, vagy sem;
• megengedhetjük magunknak változtatni saját véleményünkön, más cselekvési módot választani, ha az elöregedett, a korábban kijelölt módszer már nem elégít ki bennünket;
• változásokat elérni a megállapodásban, mely nem elégít ki.

Ha az ember annyira befolyásolható, hogy nem tudja, vagy nem akarja használni saját logikáját és pragmatizmusát, akkor a külső értékelést sajátjaként fogadja el, sztereotípiákat hoz létre és tart fent és továbbra is velük él, s azután is tovább szenved. Ápolni kell magunkban a változások iránti stimulációt, nem megbékélni a körülményekkel, a külső értékeléssel, melyet adnak, vagy megneveznek Önnek más emberek, hiszen a változások nem következnek be csak úgy maguktól.
Felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán miért van szükségünk önértékelésre? Az önértékelés szükségszerűsége a tudat akarati funkciójából ered, amely az ember elé egyedi feladatot állít: tegye magát kompetenssé az élet nehézségeinek leküzdésében. Az ember ezt elérheti, tudatosan, felelősségteljesen és teljességben élve.
Az önértékelés szükséges, hogy túléljünk, helyesen igazodjunk el az életben, tudni, hogy mit rögzítünk az élet követelményeivel összhangban, hogy optimálisan kihasználjuk saját öntudatunkat, saját gondolkodó képességünket, személyi felelősségünket. Nem vagyunk beprogramozva automatikus gondolkodásra, mindig van választásunk: gondolkodni, vagy ne gondolkodni, racionálisan, vagy irracionálisan cselekedni.
A megfelelő önértékelés az ember külsőségeiben is tükröződik, az ember mintha látható ok nélkül hirtelen széppé válna. Az egész dolog abban áll, hogy félelem és bizalmatlanság helyett a vonásain öröm, élénkség, nem megjátszott jóság cikázik át. Az emberben váratlanul szokatlan képességek ébrednek fel, hiszen ő képes szabadon megmutatni saját „én”-jét, nem félve, hogy valaki is megkritizálja.
Az ember elkezdi érezni, hogy nem csak úgy magában él, hogy másoknak is szüksége van rá, így érdekes lesz számára, az élet különleges értelemmel telik meg, tervek jelennek meg a jövőre vonatkozóan. Az élet új minőségének felismerése még a közérzetet is megváltoztatja, eltűnnek a betegségek. Hiszen ha az embernek elég magas az önértékelése, félredobja, kiszabadítja magából mindazt, ami megbánthat, és stresszt okozhat. Az ilyen embert lehetetlen még csak megbántani is – ő vagy „nem hallja meg” (vagyis elengedi a füle mellett a róla szóló negatív információt, nem fektet erre hangsúlyt), vagy gyorsan transzformálja a negatív információt semlegessé. Csak nem megfelelő, alacsony önértékelés esetén, bármilyen sértő kifejezés a lélekre hat, stressz állapotot vált ki, gyakran provokál egészséggel kapcsolatos problémákat.
Fontos elképzelni, hogy milyen objektíven mutatkozik az egészség, a megfelelő önértékelés:
Megfelelő önértékelés esetés az ember arca, beszélgetési modora és mozgása az élettől, magától kapott megelégedettséget tükröz.
Az ember könnyedén, nyíltan és becsületesen beszél különféle érdemekről és hiányosságokról – ez a baráti viszonyát fejezi ki a tényekkel szemben.
Az ember komfortot érez bókokat, a helyeslés kifejezését mondva és hallva és nem ragaszkodva hozzájuk.
Az ember nyitott a kritikára és elismeri saját hibáit, mivel a megfelelő önértékelés nem ragaszkodik a „tökéletességhez”.
A megfelelő önértékelésű ember szavai és mozgása a könnyedség, harmónia, spontáneitás (ösztönösség) tulajdonságaival rendelkeznek – így mutatkozik meg az önmagával való harc hiánya. Mindig létezik harmonikus kapcsolat aközött, amit az ember mond és tesz és aközött, ahogy kinéz, szól és mozog.
Az ilyen emberek arca természetesen ellazult, kellemes, a szemei élők, fényesek és ragyogóak, feje és az álla „összhangban” van az egész testtel, az alsó állkapocs izmai ellazultak, a homlok sima, a vállak és a hát egyenes, de nem feszült, a kézfej ellazult és nyugodt, a testhelyzet jól kiegyensúlyozott, a járás célratörő, agresszivitás nélküli és nem uralkodó. Az ember jól illik a térbe, nem veti rá magát más emberekre és tárgyakra, hangjának intenzitása és hangzása a helyzetnek megfelelő, a kiejtése lágy és tiszta. Krónikus feszültség az egész testben, a vállakban, nyakon, az alsó állkapocsban, kézben, a ráncolt homlok, gyakori pislogás belső konfliktusról, szétforgácsolódásról, önmagunk kerüléséről szól.
Megfigyelhető a nyíltság és egészséges kíváncsiság elve az életben az új ötletek, új tapasztalatok, új lehetőségek iránt.
Az olyan érzés, mint az aggodalom, nyugtalanság, nem élesen és ritkán fejeződnek ki, és nem úgy fogják fel, mint valami hihetetlen nehezet. Ezeket az érzéseket az ember felismeri, elfogadja és irányítja.
A megfelelő önértékeléssel rendelkező embernél megvan a saját és mások élete humoros oldalának élvezési képessége.
A helyzetekre és feladatokra való reakciókban jelen van a rugalmasság, amely a találékonyság, sőt a játékos könnyedség szellemében jelentkezik, mivel az ember hisz önmagában, nem fél kimutatni alkotói kezdeményezést és nem vizsgálja a saját életét, mint véletlenszerűséget, vagy a sors igazságtalanságát.
Jellemző a magabiztos, megerősítő, de nem agresszív viselkedés, – saját és másoké – és ezt könnyedén, kényelmesen és megértéssel fogadják.
A stressz feltételei mellett a megfelelő önértékeléssel rendelkező ember nem veszti el a harmonikusság és méltóság megőrzési képességét.
Ami a túlzott önértékelést érinti az, hogy az nem lehet elég sok: vagy elegendő, vagy elégtelen. Szabály szerint, az önértékelés túltengései felemelik az embereket, akik nem hisznek önmagukban, s amit önmaguk és mások előtt is titkolnak.
Az összes elmondottból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az önértékelés:
az a reputáció, amelyet saját szemünkben dolgozunk ki;
bizalom a jogunkban, hogy boldogok legyünk;
a méltóság érzete;
jog saját igényeink és kívánságunk megerősítésére;
saját erőfeszítéseink gyümölcsének élvezete.
A megfelelő önértékelés a felnőtt embernél (aki tudja mit jelent a felelősség), mindenekelőtt a az önmegfigyelésre, önkontrolra, egészséges kritikusságra, rugalmasságra és a szükséges pillanatban a saját viselkedés korrigálására való képességben fejeződik ki.
Mindnyájunknak egészséget, boldogságot, harmóniát és az önmagunk feletti munkában sikereket kívánok!

Dr. Parusova Natalia