Stressz, stressz 2

Stressz, stressz 2

(folytatás)

Mit vált ki belőlünk a stressz? Amikor úgy kerülünk összeütközésbe a valósággal, hogy képtelenek vagyunk azt elfogadni, akkor elsősorban belső feszültséget és fájdalmat. Ez a mi Énünk fájdalma. Miért történik ez? Az Énünk prizmaszerűen kivetíti az önmagára vonatkozó elképzeléseit a valós életbe, és amikor ez összeütközésbe kerül a realitással, összetöri magát.

Ezen kívül az ember az elméjében egy elképzelést alakít ki arról, hogy szerinte milyennek kéne lennie ennek a világnak. Most már van elképzelése, amit hordoz magában, kivetíti a világba, a világ pedig (ami magába foglalja a körülötte levő embereket, családját, házát, munkáját, várost is, államot is) nem olyan, mint amilyennek ő szeretné látni. Ez nyilvánvaló tény mindannyiunk számára: fontos elképzeléseket hordozunk arról, hogy milyennek kéne lennie a körülöttünk lévő világnak, és ha az elképzeléseink nem egyeznek a való világgal, akkor idegesek vagyunk, megtelünk negatív emóciókkal, konfliktusban vagyunk a körülöttünk levő világgal, és magunkkal is, vagyis stresszesek vagyunk.

A valóság mindig olyan, amilyen, sérthetetlen. Ha kitartóan falba verjük a fejünket, azon keresztül próbálva meg kijutni, akkor fájni fog, kétségbeesünk, csalódunk. Ez nem kiút. Fel kell ismernünk, hogy mindig van egy ajtó, és meg kell tanulnunk észrevenni azt, és azon kimenni, nem pedig a falon át próbálkozni a kijutással. Ez nem azt jelenti, hogy mindig egyet kell értenünk mindennel, és passzívan el kell fogadnunk a dolgokat, de minden esetre nem ártana itt a logika és az ésszerűség.

Miért van az, hogy amikor a valóságot nézzük, gyakran fájdalmat érzünk? Arról van szó, hogy abba ütközünk bele, hogy valami nem felel meg nekünk. Ha megfigyeljük a saját kivetüléseinket, vágyainkat, hogy hogyan szeretnénk elérni ezt vagy azt, hogy milyen elképzelés szerint szeretnénk kialakítani az életünket, ha megfigyeljük, hogy hogyan hoztuk létre azokat, és hogy hogyan valósulnak meg a valóságban, miként jönnek létre a különböző zavarok, problémák, akkor szó szerint hallani fogjuk az ütközés csikorgását, és meglátjuk azt, hogy a valóság és az elképzeléseink nem felelnek meg egymásnak. És ilyenkor ez nekünk fáj és megsértődünk. Miért fáj? Azért, mert az elképzelésünk összeütközött a realitással. Az elképzelésünk nem bír el semmilyen kritikát. Elfelejtkezünk róla, hogy a realitás mindig realitás marad: az, ami a valóságban van. A fantáziánk, illúziónk, elképzelésünk pedig néha szó szerint a szemünk láttára mond teljes csődöt. Semmit sem tehetünk ellene. Ez a fájdalom.

Ez a mi Egonk fájdalma, végtelen félelme, amiatt, hogy idealizálunk és kivetítünk, az élet pedig csupa ellenkezés – az emberek nem azt mondják, és nem azt teszik, amit elvárunk tőlük. És gyakran pont az történik, amit nem szeretnénk, hogy megtörténjen. Attól függően szenvedünk jobban vagy kevésbé, hogy mennyire vagyunk képesek elfogadni a helyzetet olyannak, amilyen.

Körülöttünk azt mondják, hogy ahhoz hogy elviseljük a fájdalmat, lelki erőre és bátorságra van szükség. Valójában ez egy dolgot rejt: az ésszerűséget. Az ésszerűségünket pedig a tudatosságnak köszönhetően őrizhetjük meg. Ha őszinték vagyunk, és valóban segíteni akarunk magukon, akkor meg fogjuk tanulni felismerni mindazt, amit valaha is idealizáltunk és kivetítettünk. Nézzük meg őszintén, hogy hogyan is akarjuk mi ezt, teremtsük meg a belső kontaktust, és úgy beszélgessünk önmagunkkal, ahogy azt a barátunkkal tennénk. Így meglátjuk és megismerjük mindazt az idealizációt és kivetítést, amit felépítettünk magunkban. És amikor ezek lerombolódnak, tisztában leszünk vele, hogy a lerombolódásuk fájdalmat hoz nekünk. Szép lassan meg fogjuk érteni a világot, és azt, hogy a világ nem köteles megfelelni a mi elképzeléseinknek, meggyőződésünknek, illúziónknak. Megértjük, hogy tényezők sokasága hat az események kimenetelére, különösen, ha magunk nem dolgozunk a szándékaink elérésén, csupán kívánunk valamit, és érzelmileg reagálunk, ha valami nem akaratunk szerint történik.

Az illúzióink lerombolódnak, és ez fáj nékünk, de ez a fájdalom nem ellenünk irányul, hanem arra, amit teremtünk. Ezt meg kell értenünk. Hiszen ez a fájdalom csupán arra utal, hogy nem a helyes úton indultunk el. Valójában helytelen a gondolkodásunk. Helytelen, amit teszünk. A fajdalom arra utal, hogy egyre megértőbbé és tudatosabbá kell válnunk.

Ennek a világnak, amelyben élünk, megvannak a maga természeti törvényei. Világunk törvényei szerint minden lerombolt dolog teret ad valami új dolog számára. A természet nem tűri meg az ürességet. Ami megtörtént, az már megtörtént, még ha nem is úgy, ahogy elképzeltük. Most próbáljuk meg megnézni, hogy hogyan tudnák valami új módon haladni az életben. Figyelembe véve az előbbi tapasztalatot, gondolkodjunk el azon, hogy hogyan tehetnénk ezt jobban. Most már több dologban vagyunk tudatosak, és ennek köszönhetően fejlődik az elménk, a logikánk. És már nincs semmilyen tragédia, az élet megy tovább.

Ne felejtsük el, hogy az élet soha sem irányul az ember ellen. Amikor valami elvész a számunkra, azonnal létrejön valami más, új annak a helyére. Azután ez az új, ahogy egyre régebbivé válik, rombolódik, és mi újra fájdalmat érezhetünk, de már tudjuk, hogy ez életünk elválaszthatatlan része, egyszerűen el kell fogadnunk, és a továbbiakban logikusabban és ésszerűbben kell gondolkodnunk és cselekednünk.

Ha idealizálunk, kivetítünk és kívánunk, – ez egyszerűen csak a képzeletünk működése, pszichikai éretlenségünk következménye, szeretnénk megmaradni „akarnok” gyermeknek. Mindig olyan képet vetítünk ki, amiben érdekeltek vagyunk, amit valahol megláttunk, ami egyszer megtetszett nekünk, akár kellett nekünk, akár nem. És megfigyeljük: ez itt a kívánságunk, az ott pedig az élet nyelve, íme, hogyan alakul ez az életben. Így tanuljuk meg az élet művészetét, hogy hogyan értsük meg magunkat és másokat. És előbb vagy utóbb rájövünk egy dologra: hogy soha semmi nem történt ellenünk, hogy az életben minden úgy történt, ahogy kellett, ez volt a legeslegjobb mód. Ez valóban így van, minden túlzás és spirituális romantika nélkül. Gondoljanak csak bele, ha nem így lenne soha sem hoztuk volna létre az életünk során azt, amit létrehoztunk, és nem váltunk volna azzá, akik most vagyunk, hanem egyszerűen zsákutcába jutottunk volna. Ha ezt megértettük, akkor megértjük azt is, hogy valójában minden sikerül nekünk. Így fokozatosan felnőtté válunk, felvállaljuk a felelősséget mindazért, ami velünk történik, nem hibáztatunk senkit, és elfogadjuk magunkat és másokat is olyannak, amilyenek.

De ahhoz, hogy mindezt észre vegyük, és helyesen értékeljük, tisztán és világosan kell látnunk. A látásunk akkor tisztul, ha nem játszunk bújócskát önmagunkkal, és nem dugjuk strucc módra a homokba a fejünket, hanem megértjük, hogy az elménk kicsinyes kivetítése nem összehasonlítható az élet nagymértékű változatosságával, sokoldalúságával. És, persze, az élet válasza az elvárásainkra és a fantáziánkra teljeségében soha sem teljesen pozitív, mindig lesz valamilyen számunkra váratlan apróság. Ha már ezt is ismerjük, olyan okossá válunk, hogy elkezdünk mindent úgy látni, ahogy van. És lelkünkben alárendeljük magunkat ennek. Megnő a tűrőképességünk, több értelmet látunk mindenben, több nyugalom lesz a lelkünkben. És akkor feltétlenül elkezdjük meghallani az élet belső törvényeit, meglátni azok igazságosságát, és e törvények szerint élni, és minden egyes nap valamivel több bölcsességre tesszünk szert.

Dr. Parusova Natalia

Vélemény, hozzászólás?